Robert Gammariello és egy hawksbill teknős

A Boyd Lyon Tengeri Teknős Alap minden évben ösztöndíjat ad egy tengerbiológus hallgató számára, akinek kutatása a tengeri teknősökre összpontosít. Az idei győztes Robert Gammariello.

Olvassa el kutatási összefoglalóját alább:

A kikelő tengeri teknősfiókák a horizont közelében lévő fények felé haladva találják meg az óceánt, miután kibújtak a fészkükből, és a fény színe különböző reakciókat vált ki, a vörös fény kevésbé vonzza a teknősöket, mint a kék fény. Ezeket a vizsgálatokat azonban csak a tengeri teknősfajok egy kiválasztott csoportján végezték el (elsősorban a zöldteknősökön és a cseresznyeteknőseken). 

Hawksbill tengeri teknősök (Eretmochelys imbricata) nem tesztelték ilyen preferenciákat, és tekintettel arra, hogy a sólyomcsőrűek fészkelnek a növényzet alatt, ahol feltehetően sötétebb van, várható, hogy preferenciáik és fényérzékenységük különbözik a többi fajtól. Ennek megvannak a következményei a teknősök számára biztonságos világítás megvalósítása szempontjából, mivel ami biztonságos világítás a zöldek és vadfejek számára, nem biztos, hogy biztonságos világítás a sólyomcsőrűek számára. 

A projektemnek két célja van:

  1. annak az észlelési küszöbnek (fényintenzitás) meghatározása, amely fototaktikus reakciót vált ki a sólyomcsőrű fiókákból a vizuális spektrumban, és
  2. annak meghatározására, hogy a sólyomcsőrűek ugyanolyan előnyben részesítik-e a rövidebb hullámhosszú (kék) fényt, mint a hosszabb hullámhosszú (piros) fénynél.
A kikelő sólyomcsőrűt egy Y-labirintusba helyezik, és egy akklimatizációs időszak után hagyják, hogy tájékozódjon a labirintusban.
Egy Y-labirintus, amelybe egy kikelő sólyomcsőr kerül, hogy meghatározza a fényre adott válaszát

Az eljárás mindkét cél esetében hasonló: egy kikelő sólyomcsőrűt egy Y-labirintusba helyeznek, és egy akklimatizációs időszak után hagyják, hogy tájékozódjon a labirintusban. Az első cél érdekében a fiókák egyik karjának végén fényt, a másik végén pedig sötétséget mutatnak be. Ha a fióka észleli a fényt, akkor feléje kell mozdulnia. A következő kísérletekben fokozatosan csökkentjük az intenzitást, amíg a fiókák már nem mozdulnak el a fény felé. A legalacsonyabb érték, amely felé a fióka elmozdul, az adott fényszín érzékelési küszöbe. Ezután megismételjük ezt a folyamatot több színre a spektrumban. 

A második cél érdekében a kikelő fiókákat két különböző színű fénnyel mutatjuk be ezeken a küszöbértékeken, hogy meghatározzuk a hullámhosszon alapuló preferenciát. A küszöbérték duplája mellett vörös eltolt fényű fiókákat is bemutatunk, hogy megnézzük, vajon a relatív intenzitás a döntő tényező a tájolásban, nem pedig a szín.

A kutatás legnagyobb előnye, hogy felhasználható a tengeri teknősök számára biztonságos világítási gyakorlatok megismerésére a sólyomcsőrű fészkelő strandokon.