Tegyük jobbá az életet ott, ahol nedvesebb – a tenger alatt

Szerző: Sarah Martin, kommunikációs munkatárs, The Ocean Foundation

Miután valamivel több mint egy évig dolgoztam a The Ocean Foundation-nél, azt hinné, készen állok arra, hogy belemerüljek… szó szerint. Mielőtt azonban a víz alá kerültem, azon töprengtem, hogy nem tanultam-e túl sokat a rosszról és a csúfságról ahhoz, hogy minden jóra koncentráljak, amit az óceánban látni lehet. Gyorsan megkaptam a választ, amikor a BÚVÁR oktatóm intett, hogy folytassam az úszást, ahelyett, hogy a körülöttem lévő csodáktól elvarázsolva lebegjek. A szám tátva maradt volna, kivéve az egész víz alatti lélegzést.

Hadd vonuljak vissza egy kicsit. Egy nyugat-virginiai kisvárosban nőttem fel. Középiskolás koromban az első tengerparti élményem Bald Head Island, NC volt. Még mindig élénken emlékszem, hogy meglátogattam a teknősfészkelő helyeket, és hallgattam, ahogy a fiókák elkezdik kiásni magukat a homokból, és az óceán felé igyekeznek. Jártam már strandokon Belize-től Kalifornián át Barcelonáig, de soha nem tapasztaltam a tenger alatti életet.

Mindig is a környezetvédelmi kérdések kommunikálásával akartam foglalkozni, mint karrierem. Így amikor megnyílt egy pozíció a The Ocean Foundation-ben, tudtam, hogy ez a feladat számomra. Eleinte elsöprő volt, megpróbáltam mindent megtudni az óceánról és az Ocean Foundation tevékenységéről. Mindenki évek óta ezen a területen dolgozott, én pedig még csak most kezdtem. A jó dolog az volt, hogy mindenki, még az Óceán Alapítványon kívüli is, meg akarta osztani tudását és tapasztalatait. Még soha nem dolgoztam olyan területen, ahol ilyen szabadon osztották meg az információkat.

Az irodalom olvasása, konferenciákon és szemináriumokon való részvétel, prezentációk megtekintése, szakértőkkel való beszélgetés és saját munkatársainktól való tanulás után eljött az ideje, hogy hanyatt zuhanjak egy hajóról, és első kézből szerezzek tapasztalatokat az óceánunkban zajló eseményekről. Így a mexikói Playa Del Carmenbe tett legutóbbi utam során befejeztem a nyíltvízi bizonyítványomat.

Az oktatóim mindenkinek azt mondták, hogy ne érintse meg a korallt, és hogy további megőrzésre van szükség. Amióta voltak PADI az általuk ismert oktatók Project Aware, de alig volt fogalmuk más természetvédelmi csoportokról a területükön és általában. Miután elmagyaráztam nekik, hogy az Óceán Alapítványnak dolgozom, még jobban izgatottak voltak, hogy segítsenek megszerezni a minősítést, és hogy tapasztalataimat felhasználjam az óceánok védelmének terjesztésére. Minél több ember segít, annál jobb!

A búvárgyakorlatok elvégzése után körbenézhettem a gyönyörű korallképződményeket és a különböző úszkáló halfajokat. Láttunk pár foltos murénát, ráját és néhány kisebb garnélarákot is. Még búvárkodni is jártunk vele bika cápák! Túlságosan elfoglalt voltam az új környezetem feltérképezésével ahhoz, hogy észrevegyem a rossz dolgokat, amelyektől féltem, hogy tönkreteszik az élményemet, amíg egy másik búvár fel nem vesz egy műanyag zacskót.

Az utolsó merülésünk után a nyíltvízi bizonyítványom elkészült. Az oktató megkérdezte a búvárkodással kapcsolatos gondolataimat, és azt mondtam neki, hogy most 100%-ig biztos vagyok benne, hogy a megfelelő munkaterületen dolgozom. Mivel lehetőségem volt első kézből megtapasztalni néhány dolgot, amiért oly keményen dolgozunk (magam, a TOF és az adományozói közösségünk), amiért kollégáim olyan keményen kutatnak és küzdenek, inspiráló és inspiráló volt. Remélem, hogy az Óceán Alapítványnál végzett munkám során arra ösztönözhetem az embereket, hogy többet tudjanak meg az óceánról, az azzal kapcsolatos problémákról, és arról, hogy mit tehetünk a partokkal és az óceánokkal foglalkozó közösségként annak védelmében.

Ahogy Sylvia Earle mondta a mi videó„Ez a történelem édes pontja, az idő édes pontja. Soha korábban nem tudhattuk, amit tudunk, soha többé nem lesz olyan jó esélyünk, mint most, hogy tegyünk ellene.”